Egy levél neked Szerelmem, mert mindez, amit most "papírra vetek" nyomja a szívem, s tudom, hogy a való életben sosem tudnám elmondani neked.

Tudod kincsem, amikor megismertelek, olyan édes voltál, kedves figyelmes, mindig azt nézted mivel kedveskedhetnél nekem és amikor viszonoztam vagy random vettem neked valamit, legyen szó akár egy 20 forintos csokiról, te majd kiugrottál a bőrödből, mert tőlem volt és gondoltam rád. Tudod, amikor csak szavak nélkül ültünk egymás mellett és a karjaidba zártál, a szívem pedig vadtáncot járt, szinte hallatszott a dobogása, amikor a kezem a mellkasodra tettem és éreztem a te szíved vadlármáját boldog voltam, mert tudtam értem dobog így, miattam jár heves ütemeket. 

Eltelt édesem két év. Két hosszú év és úgy érzem, mint ha csak tegnap jöttünk volna össze, megannyi öröm, boldogság és csodálatos 730 nap, 17 540 óra, 1051200 perc és 63072000 másodpercet éltem át úgy, hogy minden gondolatom te voltál, minden másodpercben, eszembe jutottál egy ágról, a füves kertről, amikor boldogan feküdtünk végig és bohóckodtunk. Eszembe jutottál egy csomó előadóról, egy mesefiguráról vagy akár csak egy szóról. 

Mielőtt megijednél, kérlek tudd, hogy eszeveszett mód szeretlek és szeretni is foglak és a te elvesztésed számomra egy halálos ítélet lenne, maga a villamos szék, az akasztó kötél, s a giotin pad. Valamit viszont jobb, ha időben megtudsz. Amilyen szinten szeretlek, sajnos olyan szintű fájdalmat is éltem meg a kapcsolatunk 2 éve alatt, hiszen ott az exbarátnőd, a mindenlébenkanálkotnyelesség miss tökéletesség, aki sokszor kavar, mai napig is. Ezt még talán el is tudnám viselni még egy darabig, mert te azt mondod mindig, hogy ez már csak időkérdése. Rendben szerelmem, én várok rád. 

Van itt más, ami sokkal jobban aggaszt. 

Tudod mostanában alig tudunk beszélni - találkozni, ha felhívsz - felhívlak telefonon, akkor vagy kollégád/haverod/más személy közbelép és le kell tenned, vagy kinyomsz mert postán vagy, dolgokat kell intézned, autósboltban vagy, vagy pont autót szerelsz. Van, olyan is amikor megbeszéljük, hogy egy adott esemény/idő elteltével visszahívsz, s te ezt általában elfeljted és akkor jösz azzal, hogy vagy elfelejtetted, vagy nem is emlékszel rá, hogy megbeszéltük volna. Tudom.. Neked ezek apró kis semmiségeknek tűnnek, de nekem fájó dolgok, hiszen régen még akkor is felhívtál, ha csak egy cigiszüneted volt és az is 2 perces. Tudod a sok-sok pici dolog fel tud ám gyűlni, és ha mindig a szőnyeg alá söpröm, akkor a végén pofára esek benne. 

Naponta akár többször is elmondod, hogy szeretsz és én vagyok az életed, a jövőd, a mindened és ezt nagyon szeretem, de tudod kicsim.. Nem érzem. Érzem valahol, hogy nagyon szeretsz és, hogy valóban fontos vagyok neked, de nem érzem már azt a szintű kötődést, amit akkoriban nyújtottál felém, nem érzem azt a mindent elsöprő szerelem érzését. Ha találkozunk, mindig csak üzletről vagy másról beszélgetünk, tudod én csak vissza szeretném kapni azt a cukorfalatot, akibe halálosan beleszerettem. Félek, hogy elveszítelek. Kérlek ne zárj ki az életedből... ne taszíts el. 

Tudod szerelmem, az utóbbi 2 hónapban többször is megfordult a fejemben a szakítás gondolata, ha letudnálak zárni, ha eltudnálak felejteni, ha megtudnálak gyűlölni, ha nem tudnálak már szeretni.. de én imádlak, és mindenem odaadnám neked feltétel nélkül még mai napig is. Pedig úgy érzem sokszor könnyebb lenne nélküled, de nem tudnék már mást szeretni, örök szerelemmel szeretlek, bármilyen is légy, bármennyire is okozz nekem fájdalmat, bármennyire is lazán fogod már fel a kapcsolatunkat, én szerelemből szeretlek, tisztaszívből, teljes odaadással.

Ha nem szeretnélek, nem zokogva írtam volna neked ezt a levelet..